Földényi F. László

„Első pillanattól kezdve megragadott Friedrich festészetének leplezetlen szépsége. Nem ismerek festőt, aki ennyire nyíltan vállalta volna azt, amit szépnek tart, aki ennyire átadta volna magát a gyönyörűségnek. Ám aki sohasem szégyelli kimondani azt, amit gondol, azzal szemben egy idő után óhatatlanul felmerül a gyanú: mit akar velünk az illető, hogy ennyire nyílt hozzánk?” Caspar David Friedrich képei „elcsábítanak, anélkül hogy az örökös tévelygésen túl bármit is nyújtanának” – írja Földén

Földényi F. László esszékötetében egymás mellé kerül Petőfi és Verdi, Csáth Géza és Thomas Mann, Goethe és Beckett vagy épp Loyolai Ignác és Musil. Műveik és életútjaik nyomán a szerző egy olyan meghatározó létélményről gondolkodik, amelyet mindannyian ismerünk, mégis többnyire hárítunk. Észszerűen szervezzük meg életünket, mást nem is tehetnénk, mégis, előre nem látott pillanatokban rálépünk valamilyen aknára, amitől kérdésessé válik, hogy valóban minden olyan észszerű-e, mint amilyennek látni